Atlétika
Nemes Rita
MTK legendárium | 295. rész
Az MTK-alapító Szekrényessy Kálmán élete. „Boszniai vadászkalandja” 76. rész.
Merész, férfias vadászvirtusát, vadászati naplójából az 1875. augusztus 2-ával jegyzett boszniai medvekalandja jegyzi. A kézenfekvőnek tűnő eset olvasásakor azonban nem mindennapi hidegvérrel és profizmussal végrehajtott életveszélyes esetet ismerhetünk meg. Ezt bizonyítja azon általános vadászvélekedés, mely szerint: „a nyulászat mindenféle faja a legkellemesebb, a medvevadászat pedig a legizgatóbb sportnemek egyikét képezik.”
De, adjuk át a szót az elkötelezett sportvadásznak!
„Megérkezvén Boszniába, mint régi szenvedélyes vadász minden kedvező alkalmat megragadtam, hogy a Balkán hegyláncának vadállományával minél alaposabban megösmerkedhessek, amely célból azután nem mulasztottam el egyetlenegy kínálkozó alkalmat sem, hogy magamat az ottani vadász-szokásokba beavattassam.
Az ottani vadbőség következtében a vadászatok rendesen jóeredményűek, legalább részemről mindig szerencsés voltam vadász-zsákmányra szert tenni. Focsában arról értesültem, hogy az Illok folyócska völgyében, melyet nyugatról a zordon Ivan Planina határol, nagyobb számú medve jelentkezett. Persze nekem sem kellett ezen hírnél több […] azonnal útrakeltem. […]
Megérkezvén Zagorjéba, azonnal vezetőre találtam, aki készségesen kínálkozott, hogy fölvezet az Ivan Planinára. Petár nevű vezetőm becsületes favágó volt, aki a környék erdeinek minden zege-zugát kitűnően ösmerte. Egy forró délután indultunk erdei gunyhója felé, honnan állítása szerint nem volt messze azon erdőtisztás, amely a látott medvék váltójába esett, s így medvelesül igen alkalmasnak kínálkozott. Az erdei gunyhót még napnyugta előtt értük el, tehát kipihenhettem magamat, mielőtt a medvelesre indultam. Közeledtünk az éjfél felé. A forró napot hűs estve és még hűvösebb éjkezdet fejezte be. […] A Balkán hegyláncának vad szaggatottsága és zord regényessége teljes pompájában tűnt elém, midőn a ragyogó hold fénye beezüstözte a hófehérnek látszó szirtek éleit. […]
A természet néma csöndét csak a baglyok kuvikolása zavarta néha. A denevérek, melyek a rövid esthomályt ugyancsak derekasan kiaknázták napi-élelmök megszerzésére, már régen oduikban tartották az ebéd – s egyszersmind a vacsora utáni pihenést. A rovarvilág apró képviselői biztos menhelyöket még naplenyugtával fölkeresték, úgyhogy folytonos zizegésök nem volt már hallható. Az esthomály tarkaszárnyú, hasonlókép a rövid nyári-éj kevésbé változatos és ragyogó-színezetű lepkéi szintén valamely széles lapu alatt pihentek, midőn halk zörej arra figyelmeztetett állomásomon – melyet kis erdőtisztás szegélyén egy kétszázéves cserfa mögött foglaltam el – hogy az erdőből valami közeledik felém…”
